Ha akarnám, most ezt angolul is írhatnám. De nem teszem.
Személyiségtípusok....
Vajon az ember tudja, mi jár a csomagban akkor, ha párt választ magának?
Bizonyára nem. Ha tudná, akkor példának okáért nem azt nézem Leóban sem, hogy basszus, de szép szeme van, azt a k....., hanem meglátom a bazi nagy vörös feliratot, ami azt jelzi: hülye p*csa, fuss, olyan messze, amilyen messze csak lehet, és nem csak hogy a hidat égesd fel magad mögött, de dobj a területre napalmot, és miután felégett az egész, villámgyorsan dobj rá egy hidrogénbombát is, a biztonság kedvéért!
Hát ja... az emberek hibáznak. A Bérgyilkos a Szomszédom emblematikus mondásával élve: "Van, hogy beüt a szar..."
Azonban ha az ember lánya kicsit elkezdi képezni magát, rájön egy-két dologra. Például hogy minden ember más, és jó buli előbb picit beléjük látni. Mi is van a máz mögött? A megjátszott lazaság, vagy a folyamatos "világesze vagyok srácok, hát imádjatok" mit akar eltakarni? Vagy takar-e valamit? Az esetek nagy többségében igen.
Én játszom, hogy nyugodt vagyok, vagy hogy semmi nem tud mélyen érinteni. Előadom néha, hogy semmi sem tud kibillenteni, és minden oké. Pedig nincs.
Ez nem természetes. Vagy mégis? Lehet. Nem tudom.
Igyekszem mindenkit olyannak elfogadni, amilyen. Nem vagyok türelmetlen. Amit nem bírok, ha nem kapom meg azt a teret, amit szeretnék. Ezzel sokszor megbántok másokat, de egyszerűen nem tehetek róla.
Dani meg akar változtatni. Ő azt mondja azért, mert így jobb lesz nekem is. Én nem tudom elfogadni. Már meg akartak változtatni egyszer. Akkor gyökér módon hagytam. Majdnem elvesztem én is, a régi énemmel együtt. Lehet, hogy Dani nem lenne ennyire drasztikus, de a mostani énemet szeretem annyira, hogy azt mondjam, nem akarom változtatni önmagam.
Önálló vagyok, szeretem a szabadságot, amit kicsikartam magamból. Tetszik így. Nem arról van szó, hogy nem szeretem Pacit. mert az masszív bullshit. De amíg ő változtatni akar engem, nekem nem hagyja ugyanezt megtenni. Ha nekem el kell fogadnom, hogy őt bántották, ő miért nem tudja megtenni ugyanezt?
Miért tesz valaki különbséget bántás és bántás között? Nem tudom megérteni. Szangvinikus vagyok, és békés flegmatikus. Vagyis valaki olyan, aki folyton vigyorog, megvan a máz, hogy nem bántja semmi, gyorsan túllép a gondokon, mindemellett pedig valaki olyan, aki soha nem húzza fel magát a dolgokon, mondván hihetetlenül fárasztó olyan parán agyalni, ami majd magától megoldódik.
Szeretem magam. Szeretem a párom. Az embereket. Az életem. Miért nem lehet ezt így elfogadni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése